Nemrég egy beszélgetés során valaki azt mondta nekem, hogy olyan érzése van, mintha néhány évvel ezelőttig aludt volna. Ahogy hallgattam, azon kaptam magam, hogy teljesen értem, miről beszél.

Nem azért, mert ugyanazt az életutat jártam be, mint ő, hanem azért, mert az önismereti munka során újra és újra találkozom ezzel az élménnyel. A legtöbben nem egyik napról a másikra veszítjük el önmagunkat, és nem is egyik napról a másikra találunk vissza ahhoz, akik valójában vagyunk. Sokkal inkább egy lassú folyamat ez, amelynek során annyira hozzászokunk ahhoz, hogy megfeleljünk a környezetünknek, hogy egy idő után már azt sem tudjuk pontosan, mire vágyunk, vagy mi az, amit valójában választanánk.

Azt hisszük, hogy a saját életünket éljük, közben pedig sokszor szerepekhez alkalmazkodunk. Megpróbálunk jó gyerekek, jó társak, jó barátok vagy jó kollégák lenni, és közben észrevétlenül egyre több kompromisszumot kötünk.

Eleinte ezek a kompromisszumok nem tűnnek jelentősnek. Elhallgatunk egy véleményt, lenyelünk egy sérelmet, igent mondunk valamire, amire inkább nemet mondanánk. Aztán telnek az évek, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nem is tudjuk pontosan, kik vagyunk a sok álarc mögött.

Azt gondolom, hogy az önismeret egyik legnagyobb ajándéka nem az, hogy választ kapunk minden kérdésünkre, hanem az, hogy fokozatosan tisztul a kép. Egyre jobban látjuk, mire van szükségünk, milyen értékek mentén szeretnénk élni, és hol húzódnak azok a határok, amelyek nélkül már nem érezzük jól magunkat a saját életünkben.

És talán itt kezdődik az igazi munka.

Mert amikor elkezdjük megismerni önmagunkat, a körülöttünk lévő emberi kapcsolódások is változni kezdenek. Sokáig azt hittem, hogy a szeretet azt jelenti, bármi áron kitartunk egymás mellett. Ma már nem vagyok ebben biztos. Egyre inkább azt látom, hogy vannak emberek, akikkel egy ideig ugyanazon az úton haladunk, aztán egyszer csak elfogy a közös ösvény.

Nem azért, mert bárki rossz ember lenne, vagy mert ne lett volna értékes mindaz, amit egymásnak adtunk. Egyszerűen azért, mert már nem ugyanoda tartunk.

A legnagyobb csapda talán az, hogy ilyenkor még erősebben kezdünk kapaszkodni. A közös emlékekbe, az együtt töltött évekbe, abba a képbe, amit a másikról vagy akár saját magunkról őriztünk. Meg akarjuk menteni azt, ami már változóban van, és közben észre sem vesszük, hogy lassan eltávolodunk önmagunktól. Minden olyan dologra mondott igen, amire szívünk szerint nemet mondanánk, egy nem saját magunkra.

Számomra ma már ott húzódik a határ, ahol nem lehetek önmagam. Ahol folyamatosan vissza kell fognom magam ahhoz, hogy elfogadható legyek, ahol rendszeresen megkérdőjelezem a saját érzéseimet, ahol újra és újra el kell hallgatnom azt, amit valójában gondolok. És ott, ahol azt érzem, hogy a kapcsolat fenntartásának ára lassan azzá válik, hogy elveszítem saját magamat.

Az elmúlt években arra is rájöttem, hogy nem minden köteléket akkor kell elengedni, amikor már teljesen tönkrement. Néha sokkal bölcsebb kiszállni addig, amíg még meg tudjuk őrizni mindazt a szépet, amit kaptunk tőle. Amíg még hálával tudunk visszagondolni rá és emlékszünk arra, miért szerettük a másikat. Amíg a csalódottság, a harag és a sérelmek nem fedik el teljesen azokat az értékeket, amelyek miatt annak idején kapcsolódtunk.

Persze ez nem könnyű. Különösen akkor nem, amikor látjuk a másik emberben a lehetőséget és érezzük, hogy sokkal több van benne annál, mint amit éppen megmutat magából. Amikor tudjuk, hogy képes lenne másként élni, másként dönteni vagy másként működni.

Mégis meg kellett tanulnom, hogy senkit nem lehet felébreszteni.

Lehet mellette állni, támogatni, szeretni, biztatni, és időnként még azt is látni benne, amit ő maga sem lát. A felismerés pillanatát azonban nem tudjuk helyette megélni. Ahogy járni sem tanulhat meg helyettünk senki, úgy az önismereti úton is mindenkinek a saját lépéseit kell megtennie.

Van, aki készen áll rá, és az első hívó szóra elindul. Másoknak több időre van szükségük, mert még kapaszkodnak abba az életbe, amelyet addig ismertek. És olyanok is akadnak, akik pontosan érzik, hogy változtatniuk kellene, mégis maradnak, mert a bizonytalan szabadság ijesztőbbnek tűnik, mint a megszokott korlátok.

Talán mindannyian voltunk már ezen a ponton.

Éppen ezért nem ítélem el azokat, akik még alszanak. Hiszen én sem mindig láttam azt, amit ma látok. A különbség talán csak annyi, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor kényelmetlenebb tovább aludni, mint kinyitni a szemünket.

Az önismereti út ára valóban magas. Néha emberek morzsolódnak le mellőlünk. Néha olyan kötelékeket kell elengednünk, amelyekről azt hittük, örökké velünk maradnak.

Mégis azt látom, hogy minden veszteség mögött ott rejtőzik valami, amit korábban nem ismertünk. Nem az az ember, akivé mások szerettek volna formálni bennünket, hanem az, aki mindig is ott volt a megfelelések, félelmek és alkalmazkodások mögött.

Talán ezért éri meg felébredni.

Saját magunkért.