Nemrég egy velem történt esemény arra késztetett, hogy komolyan elgondolkozzak azon, vajon miért bántják meg olyan gyakran egymást az emberek. Az ártatlanság vélelme mindenkit megillet, így feltételezem, hogy sok esetben nem a rossz szándék áll egy-egy elejtett bántó mondat mögött. Ahogy így morfondíroztam magamban, mérlegeltem azt is, hogy az illető érzelmi intelligenciája talán nincs azon a szinten, hogy érzékelje, amit tesz vagy mond, az bántás. Az is egy lehetséges forgatókönyv, hogy a mai felgyorsult világban, ahol a social media pörgetésével pár másodpercünk van információt átadni és befogadni, talán arra sem hagyunk már elég időt, hogy átgondoljuk, amit mondunk vagy teszünk, az milyen hatással van a beszélgetőpartnerünk érzelmeire.

Az eset nem volt nagy dolog, nem lett volna az akárkinek, de nálam egy pillanatra kiverte a biztosítékot. Valaki megjegyzést tett a súlyomra, és máris egekben volt a vérnyomásom. No, nem mintha annyira hiú lennék, sokkal inkább azért, mert az illető pontosan tudta, hogy több szteroidkúrán vagyok túl, és az összes mellékhatás közül ez viselt meg a legjobban. Valamint elég régóta ismer már ahhoz, hogy tudja, tinédzser korom óta állandóan fogyókúrákkal gyötörtem magam az autoimmun betegség kialakulásáig.

Tizenéves koromban rengetegen tettek megjegyzést a kinézetemre, pedig visszatekintve átlagosnak mondanám az akkori testalkatomat. Nálam ez egy olyan nyomógomb, amin még biztosan nagyon sokat kell dolgoznom ahhoz, hogy ne váltson ki belőlem ilyen szintű érzelmi reakciót. Nem az a legnehezebb ebben, hogy elfogadjam azt a testet, amit erre az életre kaptam, sokkal inkább felfejteni a felszínhez kapcsolódó érzéseim mögött megbúvó traumákat. Minden réteggel tisztul a kép, és bízom benne, hogy elkezdtem látni a disszonanciát. A tudattalanomban valami ilyesmi a képlet: evés=élet, diéta=gyerekkori éhezés, ez a kettő pedig tökéletes ellentéte egymásnak. Na, de erről majd egy másik blogbejegyzésben.

Évekkel ezelőtt, amikor ráébredtem a saját bántalmazottságom súlyosságára, ami bőven nem csak a súlyom miatt ért atrocitásokban merült ki, megfogadtam, hogy nem tűröm el többé, hogy bántsanak. Akkori terapeutám segítségével megtanultam, hogyan adjak adekvát választ ezekben a helyzetekben. Azt is meg kellett értenem, hogy amíg a traumatizáltságomból reagálok, addig nem leszek képes erre.

Most is megtettem, és látva a reakciót, azt gondolom, tényleg nem a megbántásom volt a valódi szándék. Értetlenség és megbánás tükröződött a másik fél tekintetében. Ez persze nem mentség, de számomra egy nagyon fontos megélés volt. Bizonyíték arra, hogy megtanultam a leckét, és alkalom arra, hogy rálássak, mennyire nincsenek tudatában az emberek, milyen könnyen megbánthatnak másokat.

Én már tudom, hogy egy adekvát válasz ilyenkor az egyetlen megoldás, és alkalmazom, de mi van azokkal az emberekkel, akik nem reagálnak odaillően abban a pillanatban, amikor verbális bántalmazás éri őket? Jó esetben évek múlva, amikor már elég fájdalom van bennük ahhoz, hogy segítséget kérjenek, hosszú terápiás folyamatot követően felismerik a bántalmazottságukat, és ők is megtanulják. Rosszabb esetben soha nem ismerik fel a bántást, és meghunyászkodnak, vagy másolva a mintát ők is bántalmazók lesznek, hogy könnyítsenek saját fájdalmukon és frusztrációjukon.

És hogy miért kellett ezt ismét átélnem? Egyrészt, mert az élet időről időre felkérdez. Másrészt hiszem, hogy lesz, akit jókor talál majd meg ez az írás, és mer lépni, segítséget kérni, megígérni magának azt, amit én is megígértem: NEM HAGYOM TÖBBÉ, HOGY BÁNTSANAK!

Írta: Zsiros-Petróczki Kitti