Van egy mondat, amit önismereti munkában újra és újra hallok: „Azért jöttem, mert meg akarok bocsátani.”

Ilyenkor általában veszek egy mély levegőt és igyekszem nem túl nagy elánnal elmondani mit is gondolok én erről. Nem azért, mert a megbocsátással bármi bajom lenne, csak a legtöbb ember nem megbocsátani akar és én ezt a saját történetemből pontosan tudom.

A fájdalmától akar megszabadulni és az nagyon nem ugyanaz, mint a megbocsátás.

A spirituális nyomás

Valahogy nagyon mélyen beleégett a kollektív tudatba, hogy a fejlődés végső bizonyítéka a megbocsátás.

„Légy jobb ember.”

„Engedd el.”

„Bocsáss meg.”

„A harag csak téged mérgez.”

Aztán ott van a Miatyánk:

„Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”

És ettől sokan azt érzik, hogy a megbocsátás valami kötelező erkölcsi feladat. Mintha lenne egy láthatatlan vizsga, amin át kell menni, hiszen ez lesz a bizonyítéka annak, hogy spirituálisan eléggé fejlett és tudatos vagy. Hogy tovább menjek ez mutatja, hogy elég jó ember vagy.

Csakhogy van egy probléma.

Az érzelmeket nem lehet erkölcsi parancsra megváltoztatni. (Ahogy nem is vitatkozunk érzésekről, de ezt majd egy másik cikkben.)

Nem tudsz megbocsátani, amíg vérzik a seb

Képzeld el, hogy valaki eltöri a lábadat és ott fekszek a földön. Ömlik a véred és ordítassz a fájdalomtól, miközben odalép hozzád valaki:

– Megbocsátottál már neki?

Ugye milyen abszurd?

Mégis pontosan ezt csináljuk lélek szinten. Miközben valaki még mindig hordozza a gyermekkori elutasítást, az árulás fájdalmát, az elfojtott dühöt vagy éppen a gyászt és még sorolhatnám, azt várjuk tőle, hogy mondja ki: „Megbocsátok.”

Mintha ez lenne a gyógyulás, pedig sokszor csak egy újabb elfojtás.

A harag nem hiba

Az egyik legnagyobb félreértés, amit látok, hogy az emberek félnek a haragjuktól, pedig a harag nagyon gyakran nem más, mint az önvédelem első életjele.

Amikor valaki egész életében alkalmazkodott és tűrt, akkor valójában magára hagyta önmagát. Ilyenkor az esetek többségében nem egy „megbocsátok”, hanem egy„Ez fájt.” vagy „Nem volt rendben.” vagy „Haragszom rád azért, amit tettél.” kellene.

És érdekes módon sokszor éppen innen indul el a valódi gyógyulás. Nem a megbocsátásból. Az igazságból.

Nem kell felmentened senkit

Van még valami, amit fontosnak tartok kimondani. A megbocsátás nem egyenlő a felmentéssel.

Attól, hogy valakit megértek, még nem lesz igaza. Attól, hogy látom a sérüléseit, még nem lesz rendben, amit tett. Attól, hogy tudom, őt is bántották, még nem lesz kevésbé fájdalmas, amit nekem okozott.

Az önismereti munka nem bírósági tárgyalás. Nem az a célja, hogy felmentsük az elkövetőt, sokkal inkább az, hogy felszabadítsuk az áldozatot.

Mi történik egy valódi oldásban?

A Transzformációs Szimbolikában és a Családállításban soha nem mondatom ki senkivel, hogy: „Megbocsátok.”

Szerintem ezt nem lehet és nem is szabad előírni vagy kierőszakolni. Sok mindent lehet technikákkal irányítani, de a megbocsátást nem lehet „létrehozni”. Az vagy megszületik magától vagy nem. Én valami mást segítek megtalálni. Az a cél, hogy megértsd a működésedet, ráláss az összefüggésekre, le tudd tenni a terheket és legyen helyed. Mert talán nincs is annál fontosabb, mint megtalálni és elfoglalni a saját helyünket az életünkben.

És néha, amikor mindez megtörténik, egyszer csak azt veszem észre, hogy a kliens már nem haragszik, hiszen már nincs mit tovább cipelnie.

A megbocsátás nem cél

Talán ez az a mondat, amit a legfontosabbnak tartok: A megbocsátás nem cél.

Bert Hellinger szerint amikor valaki azt mondja: „Megbocsátok neked”, könnyen fölérendelt helyzetbe kerülhet. Mintha ő lenne az erkölcsi bíró, aki felmentést adhat. Én is sokszor ezt látom az önismereti munkában. A valódi oldódás nem akkor történik, amikor valaki kimondja, hogy megbocsátott, akkor amikor már nincs szüksége arra, hogy haragudjon. A kettő nem ugyanaz.

A megbocsátás egy lehetséges következmény, mint amikor tavasszal virág nyílik egy fán. Nem attól lesz virág, hogy rángatod az ágakat, hanem attól, hogy a gyökerek elegendő vizet kaptak. Na ugyanez történik bennünk is.

Ha megengedjük a fájdalmat, a dühöt, a gyászt és hajlandóak vagyunk meglátni az igazságot, akkor egyszercsak megszületik valami, aminek lehet az a neve, hogy megbocsátás.

Ekkor már nem azért történik meg, mert kell, hanem mert nincs rá többé szükség, hogy ne történjen meg.