Jöjjön most egy személyesebb hangvételű bejegyzés tőlem, rólam, nektek. A történetem kezdete 2021 nyara. Az esküvőm előtt kezdődött a kálváriám, ami nem véletlen, hiszen az én rendszeremben a véletlen nem létező fogalom. Akkor, ott valami megváltozott. A férjem és én akkor lettünk igazán mi, amikor már nem az „én” és az „enyém” volt, hanem a „mi” és a „miénk”. Ez azt is jelentette, hogy a hozott mintáim egy része bekerült a közösbe.

Az esküvő után elkezdődött a rémálom, és belecsöppentem a személyes poklomba. Pár hónapon belül megkaptam a diagnózist, ami mindent megváltoztatott. A férjem pedig az „egészségben, betegségben” ígéretből azonnal a betegségben részt kapta. Olyannyira leépültem, hogy már fürdeni sem tudtam egyedül. Ott feküdtem a kanapén. 29 évesen. És jártányi erőm sem volt. Valójában még azt sem tudtam, mi is az, amit az orvosi papíromra írtak, csak azt tudtam, hogy nem akarom elfogadni, hogy ez örökre szól, és a Colitis Ulcerosa örökre velem marad. A fájdalom, a szégyen és az önsajnálat átszőtte az elmém, és a lelkemben a remény a normális életre éppen csak pislákolt.

Egymást érték a szteroidkúrák, és közben teljesen elszigeteltem magam a külvilágtól. Végül egy kéz kinyúlt felém, és felrázott, persze képletesen. Telefonon beszéltem a barátnőmmel, és csak sírtam. Végtelenül sajnáltam magam. A barátnőm rám parancsolt, hogy most már hagyjam ezt abba, és egyek. Feltette az ominózus kérdést, hogy szeretnék-e kórházba kerülni, ahol majd napokig infúziót kapok.

Kizökkentett a letargiából, és elkezdtem összeszedni magam. Felülkerekedtem a fájdalmamon és a félelmemen, és elkezdtem újra úgy működni, ahogy normál esetben szoktam. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy mindent megpróbáltam. Kerestem az okokat a betegségem mögött, és oldottam mindent, aminél csak a lehetőség leghalványabb szikrája felmerült annak, hogy kapcsolódhat hozzá. Voltam metamorf masszázson, családállításon, kineziológiai oldáson, előzőélet-utazáson, meseterápián… és végül eljutottam egy új gasztroenterológushoz. Ő és a kollégája, aki a mai napig az orvosom, lehetővé tették, hogy biológiai terápiában részesüljek. Nem boldogított a tudat, hogy egy ilyen szert fognak belém fecskendezni, hiszen rengeteg mellékhatása lehet, de megfogadtam, hogy szteroidot nem veszek be többé a számon. Mindeközben a tenyérelemző, Tarot-os, médium kollégák mind azt mondták: gyógyítsd meg magad, képes vagy rá. Gondolhatjátok, hogy legbelül üvöltöttem: hogy oké, de hogyan?

A kezelés hellyel-közzel hatásosnak bizonyult. Egy ideig. Aztán hatását vesztette, és újra fellángolt a gyulladás. Majd egy újabb fajta gyógyszerrel próbálkoztunk, ami szintén ideig-óráig hatott. De emellett a kettő mellett már legalább vissza tudtam térni a munkámhoz. A harmadik féle gyógyszernél már elkezdtem számolni, és érzékeltem, hogy a lehetőségeim végesek, hiszen még két lehetőség volt hátra, és jöhetett a sztóma (amikor a bél egy részét vagy egészét eltávolítják, és sztómazsákba történik az ürítés). Akkor azt mondtam, hogy nálam ott a vége. Azt már nem vállalom be. Ma már ezt is másképp látom, de erről majd talán egy másik cikkben.

Természetesen kutattam tovább más vonalakon is, nem volt másom, csak a fene nagy meggyőződésem, hogy van kiút. Nem tudtam elfogadni, hogy ez számomra egy megváltoztathatatlan állapot legyen. Szedtem CBD-olajat, ittam gyógyteákat, kurkumakészítményeket stb., és közben kutattam. Ekkor találtam rá egy orvos-természetgyógyász képzésére autoimmun témában. Úgy voltam vele, hogy nincs veszítenivalóm. És nem is volt, sőt. Végre megértettem, mi történik valójában a testemmel, és ráláttam a mélyebb fiziológiai összefüggésekre.

Ahogy egyre mélyebben beleástam magam, nemcsak a saját állapotomat kezdtem megérteni, hanem egy teljesen új szemlélet is kirajzolódott bennem. Ma már leendő természetgyógyászként is látom, hogy mennyire összetett folyamatok állnak egy-egy betegség mögött testi, lelki és életmódbeli szinten egyaránt.

Elindultam az úton, amit a képzés alapján kijelöltem magamnak, és türelmesen vártam. Vártam, hogy mi lesz az eredménye. Az utolsó mérföldkő az volt, hogy beleálljak abba, ami a feladatom. Hogy ne akarjak mindenféle tevékenységeket folytatni, hiszen voltam én sok minden ebben az öt évben (kiadóvezető, grafikus, marketinges, műkörmös, szobalány…). Legyek az a segítő, akinek leszülettem. Adjak oda mindent, és ne forgácsoljam szét magam. Hát beleálltam.

Végül tegnap, azaz 2026. április 24-én megkaptam a minden kétséget kizáró, egyértelmű bizonyítékot arra, hogy amiben hittem, amiben reménykedtem, az valósággá vált. Az évekig tartó önmunka, életmódváltás és orvosi kezelés beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Teljes szöveti regeneráció látszott a kolonoszkópián.

Tisztában vagyok vele, hogy ez nem az út vége és továbbra is minden nap tennem kell azért, hogy jól legyek, de már látom az utat és megvannak az eszközeim.

Nem tudok elég hálás lenni azoknak az embereknek, akik kísértek, és olykor lökdöstek ezen az úton. Remélem, hogy lesz lehetőségem egyszer meghálálni mindazt, amit értem tettek. Addig pedig ígérem, hogy beleállok az életembe, és mindent megteszek annak érdekében, hogy ne kerüljek újra ilyen helyzetbe. Ma már nemcsak túléltem ezt az időszakot, hanem azzá az emberré váltam általa, aki másokat is képes kísérni ezen az úton.

Ha most ott vagy, ahol én voltam, akkor szeretném, ha tudnád, nem biztos, hogy az út könnyű lesz. De az sem biztos, hogy ott a vége, ahol most tartasz. És néha pontosan ott kezdődik minden, ahol azt hiszed, hogy már nincs tovább.