Miért ismétlődnek ugyanazok az élethelyzetek újra és újra?

Biztosan te is gondoltad már egy-egy nehéz élethelyzet után, hogy na, ezt még egyszer biztosan nem.

Legközelebb hamarabb észreveszem. Nem vállalok ennyit. Nem hagyom, hogy megint idáig fajuljon. Nem kerülök még egyszer ugyanebbe a helyzetbe.

Aztán telik az idő, változnak körülöttünk az emberek és a körülmények, mi pedig egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy valami mégis ismerős.

Talán nem pontosan ugyanaz történik, mégis ugyanazt érezzük. Ugyanúgy elfáradunk. Ugyanott akadunk el. Hasonló konfliktusokba kerülünk, vagy egyszer csak megint ott állunk egy olyan helyzet közepén, amelyről azt hittük, hogy már régen magunk mögött hagytuk.

De miért?

Miért ismétlődnek bizonyos élethelyzetek akkor is, amikor már tudjuk, hogy nem jók nekünk?

Sokáig én is azt hittem, hogy az ismétlődés azt jelenti, hogy újra és újra hasonló dolgok történnek velünk. Aztán a saját önismereti munkám során rájöttem, hogy ennél sokkal érdekesebb dolog történik.

Nem feltétlenül maga az élethelyzet ismétlődik. Néha mi foglaljuk el benne újra ugyanazt a helyet.

Ugyanaz a szerep, más díszletek között

Amikor a szüleim szétmentek, még gyerek voltam. A családi helyzet megváltozott, én pedig észrevétlenül elkezdtem olyan feladatokat átvenni, amelyek korábban nem hozzám tartoztak. Vezettem a háztartást, foglalkoztam a testvéreimmel, és természetessé vált számomra, hogy ha valamit meg kell oldani, akkor megoldom. Akkor ezt nem mintának láttam. Nem gondolkodtam azon, hogy milyen szerepet vettem magamra. Egyszerűen tettem, amit szükségesnek éreztem.

Aztán teltek az évek, és a körülmények teljesen megváltoztak. Szakmunkásiskolába jártam, mellette esti gimnáziumban érettségire készültem, közben két helyen dolgoztam, szakmai versenyekre jártam, és még a szalagavató szervezéséből is jócskán kivettem a részem. Első ránézésre ennek semmi köze ahhoz a kislányhoz, aki évekkel korábban otthon próbálta kézben tartani a dolgokat. Mégis ugyanaz történt. Megint én voltam az, aki bírt még egy kicsit. Aki megoldotta. Aki elvállalta. Aki akkor is vitte tovább, amikor már így is rengeteg minden volt rajta.

Később egy párkapcsolatomban ugyanez a minta egészen más formában jelent meg. Sokáig azt éltem meg, hogy egyszerre viszem a kapcsolatban a férfi és a női szerepet is. Intézek, szervezek, döntök, gondoskodom, megoldom, ami éppen előttünk van. Megint teljesen más volt a helyzet. Más emberek. Más életkor. Más problémák. Egyvalami azonban nem változott. Én újra elfoglaltam ugyanazt a helyet: majd én megoldom.

És amikor ezt először igazán megláttam, akkor értettem meg, hogy az ismétlődő élethelyzet nem feltétlenül azt jelenti, hogy velünk újra meg újra pontosan ugyanaz történik. Néha egészen más történetekben játsszuk el ugyanazt a szerepet.

De miért választjuk újra azt, ami egyszer már nehéz volt?

Erre könnyű lenne azt mondani, hogy azért, mert nem tanultunk belőle. Én azonban nem gondolom, hogy ilyen egyszerű lenne.

Gyerekként nem azért vettem át feladatokat, mert úgy döntöttem, hogy mostantól én leszek az, aki mindent elbír. Abban az élethelyzetben ez egy válasz volt arra, ami körülöttem történt. Valamit kezdenem kellett egy megváltozott helyzettel, és én így alkalmazkodtam hozzá.

A probléma nem feltétlenül akkor kezdődik, amikor egy ilyen minta kialakul, hanem akkor, amikor a helyzet már régen megváltozott, de mi továbbra is ugyanabból a régi válaszból működünk.

A gyerekből közben felnőtt lesz. Már nem kell a testvéreit pesztrálnia, nem kell ugyanazt a családi helyzetet kezelnie, és talán senki nem is kéri tőle, hogy mindent ő oldjon meg.

Mégis ő lesz az, aki automatikusan jelentkezik, aki észreveszi, mit kellene még megcsinálni, vagy magára vesz még egy feladatot. Aki nehezen nézi végig, ha valaki más nem úgy vagy nem olyan gyorsan old meg valamit, ahogyan ő tenné, vagy végül megint arra eszmél, hogy túl sok minden van rajta.

És ilyenkor könnyű azt gondolni: már megint minden rám maradt.

Pedig az önismereti munka egyik legnehezebb kérdése néha éppen az, hogy valóban mindig ránk maradnak ezek a dolgok, vagy mi is újra és újra belépünk abba a szerepbe, amelyben mindent magunkra veszünk?

Ez nem hibáztatás. Nem arról szól, hogy akkor mi tehetünk mindenről, ami velünk történik, hanem arról, hogy elkezdjük észrevenni azt a részt, ahol már van választásunk.

Ami ismerős, az nem feltétlenül jó

Sokszor azt gondoljuk, hogy az ember természetesen azt választja, ami jó neki, pedig a belső mintáink szempontjából nem feltétlenül az a legerősebb, ami jó, hanem az, ami ismerős.

Ha valaki hosszú időn keresztül azt tapasztalja, hogy neki kell erősnek lennie, neki kell alkalmazkodnia, neki kell gondoskodnia másokról, vagy éppen neki kell kézben tartania a dolgokat, akkor ez idővel annyira természetessé válhat, hogy észre sem veszi, amikor újra ugyanebbe a pozícióba kerül.

Nem ülünk le egy új élethelyzet előtt azzal, hogy: rendben, akkor most ismételjük meg a régi mintámat.

Egyszerűen reagálunk…Elvállaljuk…Megoldjuk…Maradunk…Hallgatunk…Túl sokáig próbálkozunk…Vagy éppen túl hamar kilépünk és csak később vesszük észre, hogy már megint ugyanott vagyunk.

Talán ezért olyan nehéz felismerni az ismétlődő mintáinkat is. Mert nem mindig ugyanazt kell keresnünk a történeteinkben.

Lehet, hogy az egyik történet a családunkban játszódik, a másik az iskolában, a harmadik a munkahelyünkön, a negyedik pedig egy párkapcsolatban. Kívülről semmi közük egymáshoz, belül mégis összekötheti őket ugyanaz a szerep, ugyanaz az érzés vagy ugyanaz az automatikus reakció.

Honnan tudhatom, hogy egy régi mintát ismétlek?

Talán az egyik legárulkodóbb jel az a furcsa ismerősség, amikor egyszer csak azt érezzük: már megint itt vagyok.

• Már megint én oldok meg mindent.
• Már megint nekem kell bizonyítanom.
• Már megint olyan ember mellett vagyok, aki mellett nem érzem magam fontosnak.
• Már megint nem mertem nemet mondani.
• Már megint addig vártam, amíg teljesen elfáradtam.

A mondat mindenkinek más, de ha bizonyos érzések, szerepek vagy konfliktusok egészen különböző élethelyzetekben is visszatérnek, érdemes lehet nemcsak azt megkérdezni magunktól, hogy „miért történik ez már megint velem?”, hanem valami mást is:

Mi az, ami ezekben a történetekben mindig ugyanaz?

És lehet, hogy a válasz nem egy másik ember lesz, hanem mi magunk. Pontosabban az a régi részünk, amely valamikor megtanulta, hogyan kell egy bizonyos helyzetben túlélni, alkalmazkodni, szeretetet kapni, biztonságot teremteni vagy egyszerűen csak továbbmenni.

Amikor már nemcsak felismerni szeretnénk a mintát

Az előző részben arról írtam, hogy a megértés önmagában nem mindig hoz változást. És talán az ismétlődő mintáknál látszik ez a legjobban. Mert eljuthatunk odáig, hogy már pontosan látjuk: igen, ezt csinálom. Már megint túl sokat vállaltam. Már megint én akarok mindent megoldani. Már megint elfoglaltam ugyanazt a helyet. De attól, hogy felismerjük a mintát, még nem feltétlenül értjük, miért ilyen nehéz kilépni belőle.

A Transzformációs Szimbolikában éppen ezért nemcsak azt keressük, hogy mi ismétlődik, hanem azt is, hogy mi az a mélyebb történet, amelyből ez a működés valamikor megszületett. Mélytudati meditációban, belső képekkel és szimbólumokkal dolgozunk. Nem azért, hogy fejben újabb magyarázatokat találjunk arra, miért vagyunk olyanok, amilyenek, hanem azért, hogy kapcsolatba kerüljünk azzal a belső tartalommal, amely a jelenben is hatással lehet ránk.

És itt van számomra egy nagyon fontos különbség. Nem azt akarjuk eltörölni magunkból, ami egykor segített.

Az én esetemben például a „majd én megoldom” rengeteg olyan képességet is magával hozott, amelyre ma szükségem van. Tudok felelősséget vállalni, dönteni, szervezni, cselekedni, és nehéz helyzetekben sem bénulok le könnyen.

Nem ezektől szeretnék megszabadulni. Attól szeretnék szabadabbá válni, hogy ne egy régi történet döntse el helyettem, mikor kell ezeket a képességeimet használnom.

Számomra erről szól a Transzformációs Szimbolika is. Nem arról, hogy kitöröljük a múltunkat, és nem is arról, hogy valaki megmondja, hogyan kellene másképp működnünk. Hanem arról, hogy kapcsolatba kerüljünk azokkal a régi történetekkel, amelyek a háttérből még mindig hatással vannak ránk, és lehetőségünk legyen más választ adni arra, ami ma történik velünk.

Mert egy minta talán nem akkor veszti el igazán az erejét, amikor már tudjuk, honnan ered, hanem akkor, amikor többé nem csak egyetlen válaszunk van rá.

Amikor felismertem magamban a „majd én megoldom” mintáját, természetesen nem történt meg egyik napról a másikra, hogy többé semmit nem vállaltam túl. Nem is ez volt a cél. Hiszen annak, hogy képes vagyok felelősséget vállalni, szervezni, dönteni és nehéz helyzetekben is cselekedni, rengeteg olyan oldala van, amelyet ma is értéknek tartok magamban.

A változás inkább úgy kezdődött, hogy egyre többször észrevettem, hogy mikor választom ezt szabadon, és mikor lépek bele automatikusan ugyanabba a régi szerepbe. Mert ugyanaz a tulajdonság egészen mást jelent akkor, amikor azért vállalok felelősséget, mert valóban szeretném, és akkor, amikor belül azt érzem, hogy nincs más lehetőségem, mert ha én nem csinálom meg, minden szétesik.

Talán valahol itt kezdődik az ismétlődő mintákból való kilépés is. Nem ott, hogy többé soha nem kerülünk hasonló helyzetbe. Hanem ott, hogy amikor legközelebb ott állunk benne, már nem csak egyetlen, régen megtanult válasz áll rendelkezésünkre. És talán éppen ezért érdemes megkeresni az életünkben azokat a történeteket, amelyek első ránézésre egyáltalán nem hasonlítanak egymásra.

Mert néha csak akkor vesszük észre, hogy egész életünkben ugyanazt a szerepet játsszuk különböző díszletek között, amikor végre nem a díszletet nézzük.

Hanem önmagunkat.

A következő részben arról írok, hogyan lehet ezeket a visszatérő mintákat valóban átdolgozni. Mi történik akkor, amikor már nemcsak felismerni és megérteni szeretnénk őket, hanem eljutni azokhoz a mélyebb rétegekhez is, amelyekből újra és újra működésbe lépnek.